Sikerült a minap beleszaladnom a Red Hot Chilli Peppers utolsó stúdióalbumát (Stadium Arcadium) kísérő, azonos című DVD kiadványba, gondoltam megírom ezzel kapcsolatban, ami eszembe jut. No, nem túl hosszan. Világhírű banda, nem igényli a propagandát.
A muvi lényege, hogy az alkotók dalról – dalra átbeszélik, kivesézik az anyagot, s mi beleshetünk kicsit a mindent rejtő titokzatos bársonyfüggöny mögé, az nagy művészek aranyat érő koponyájába. Kétfelé osztva a zenekart (Chad Smith – John Frusciante, illetve Flea (Michael Balzary) – Anthony Kiedis) felváltva hallgathatjuk, ahogyan az alkotók eszmét cserélnek a nótákkal kapcsolatban.
Mit mondhatnék? Régóta tudni lehet, hogy egy ekkora bandánál semmi sem véletlen, szépen ki van találva, milyen CD-k, könyvek heverjenek látható távolságban, felcsigázva, és egyben kielégítve ezzel a teljes érzelmi életet a virtualitásban élő rajongók ingeréhségét, s jól tudom, hogy egy ilyen banda nem beszélhet csak erősítőkről, zeneelméleti finomságokról, s egyéb szakmai jellegű ökörségekről. Itt szimpatikusnak kell lenni.
Nos, eddigi benyomásaimmal összhangban, itt is messze a dobos a legjobb fej. Láthatóan nincs kedve az egész baromsághoz. Egy ideig üldögél, majd megy a dolgára (legalábbis nem mutatják tovább). A 60 perc egyetlen értékelhető poénját is ő követi el, amikor egy hosszabb ömlengés után megkérdezik tőle: ’Te szeretnél mondani valamit erről a dalról?’ erre ő felfújt arccal, komolyan, összehúzott szemekkel 1-2 percig körbe-körbe forgatja a fejét, majd belebámul a kamerába, és így szól: ’Nem’), a dalszerzőgéniusz John Frusciante-nak persze megbocsátjuk, hogy nem igazán sikerült a borotválkozás arcának jobb oldalán, s hogy teljesen hitelesen hozza ’a totál idióta, akit mindenki szívat’ figurát (valószínűleg azért, mert tényleg ilyen - csak botrányosan jó nótái rántják ki a totál lúzerségből). Ez a páros még viszonylag emberi. Nagyobb súlyban kerülnek elő, olyan ’technical stuff’-ok, mint a ’drum beat’, vagy az ’inspired by’, de hogy a másik kettő mit művel… No, az kérem botrány. Skandalum!
Hogy a legproletárabb arcberendezésű californiai (tényleg olyan, mintha valami kispesti talponállóból lépett volna elő) Flea milyen gusztustalan módon nyalja fényesre a szövegíró/énekes büszkén feltartott picsáját, amellett nem tudok szó nélkül elmenni. Szemmel láthatóan egyszerű gyerek a bőgős, nem is feltétlen unszimpatikus, csak hát túlságosan is megszokta már ezt a fajta ’gusztustalan ámérikai hozzáállást’ (kicsit se vagyok demagóg).
Az ilyenek, hogy: F: „Annyira imádom ezt a dalszöveged! A: Fú, nem mondod, tényleg?” nálam verik a biztosítékot kifele. Persze, a pornószínészekhez, vagy az Avon-tanácsadónőkhöz hasonlóan itt sem árt a vallásos jellegű meggyőződés önmagad hasznosságáról, és a produkciód tagadhatatlan értékeiről (így hitelesebben/hatékonyabban árulod), de hogy soha ne tarts egy kis szünetet, és hogy még egymásnak is… Mi mehet itt próbán (no, abból is kapunk egy kis ízelítőt: „És akkor Chad és John között létrejött ez az erős testvéri kapocs…” vagy: „Mikor meghallottam először ezt a gitártémát, hevesen kezdett dobogni a szívem: Remélem, ez a Chili próbaterméből jön…” – anyád!
Szóval amellett, hogy megtudhatjuk melyik nóta refrénjét kellett háromszor átírni, és hogy a szerelmetes szövegek mind Hedörnek szólnak, első kézből kaphatunk benyomásokat, hogyan is játszák a Kalifornikésön nevű társasjátékot az igazi nagyágyúk. Egyszer meg lehet nézni, de én inkább maradok a koncert-videóknál. Mindenkinek ezt javaslom.
Egy rendes csávó
Mit súgnak a hangok?
Hát nem olyan, mint Pitya, a környék kedvenc hajléktalanja?
A köcsög
